Az orosz szabály és a magyarok

Újabb háborús helyzet kialakulását hozták az elmúlt hetek. Izrael megtámadta Irán nukleáris programjának meghatározó létesítményeit, és elképesztő precizitással tette el láb alól a síita vallási diktatúra atombomba-építésének legfontosabb szereplőit.

Az első támadásokban életét vesztette az iráni fegyveres erők vezérkari főnöke, az Iszlám Forradalmi Gárda főparancsnoka, az Iráni Atomenergia Szervezet vezetője és más tábornokok, illetve atomtudósok. (Néhány nap múlva az újonnan kinevezett vezérkari főnököt is likvidálták.) Irán válaszul az évtizedek óta elpusztítandó ellenségnek minősülő Izraelre rakéta- és drónesőt küldött. Ezeket szinte teljes egészében elhárította a zsidó állam védelmi rendszere, de a hatalmas szám miatt néhány mégis célba ért, és épületeket rombolt le, civileket ölt meg.

Az iráni tömegpusztító bomba elleni fellépés új szintjét jelentette a hétvégén az, amikor az Amerikai Egyesült Államok bombázta azt a három nukleáris létesítményt, amelyekben a gyanú szerint a fegyver előállításán dolgoztak. A harcok részleteiről folyamatosan olvashatunk a híradásokban, ezért én most inkább onnan vizsgálnám meg ezt az újabb fegyveres konfliktust, hogy vajon Magyarországról nézve milyen következményekkel és tanulságokkal szolgálnak a történések.

Azzal szeretném kezdeni, hogy mi itthon azzal szembesülünk három éve nap mint nap, hogy a szomszédunkban háború dúl. Ebben az időszakban a milliót is meghaladhatta azoknak a száma, akik meghaltak, megsebesültek, rokkanttá váltak az ukránok ellen elkövetett orosz agresszió következtében. Az anyagi kár óriási, és több millió azoknak a száma, akik ukrán és orosz oldalról egyaránt elmenekültek a harcok elől.

Bár az Orbán-kormány 2022-ben, az orosz invázió kezdetekor Ukrajnának az Európai Unióba történő gyorsított tagfelvétele mellett tette le a voksát, ezt a véleményét mára látványosan feladta. Hosszú ideje folyamatosan a mielőbbi tűzszünet és a béke mellett kampányol, a magyar jobboldal jelentős része pedig az áldozatot, Ukrajnát hibáztatja, amiért Vlagyimir Putyin megtámadta őket.

Az orosz állásponttal történő azonosulás, illetve a hazájukat védő ukránok elítélése odáig fajult a hazai kormánypárti táborban, hogy ősszel Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója egy szerencsétlen megnyilatkozásban felelőtlennek minősítette Volodimir Zelenszkij elnököt, amiért „belevitte egy háborús védekezésbe az országát”. Szerinte ezt mi, magyarok ’56-ból kiindulva „nem csináltuk volna”. (A hatalmas felháborodást kiváltó mondatokat Orbán Viktor miniszterelnök később hibának minősítette.)

Szerencsére Izrael megítélésében nincsenek ekkora kanyarok és kilengések a magyar kabinet részéről, mint keleti szomszédunk esetében (2008-ban Orbán Viktor még levélben sürgette Ukrajna mielőbbi felvételét a NATO-ba is). Az ukránok ellen elkövetett orosz invázió kapcsán hangoztatott kormányálláspont Izrael esetében is elmondható lenne (emberek halnak meg nap mint nap Gázában és Iránban, tessék fegyverszünetet kötni és megállapodni a békéről azonnal, nem kellett volna provokálni a CIA-ügynökök segítségével a zsidó államnak a palesztinokat stb.). Mégsem halljuk ezeket a mondatokat a közel-keleti szituációval kapcsolatban, és ahogy utaltam rá, jól is van ez így. De vajon ennyire különböző lenne a két helyzet, hogy elvinek nehezen nevezhető és homlokegyenest különböző értékeket a középpontba helyező pozíciókat fogalmaz meg hazánk kabinetje?

Nos, szerintem léteznek fontos azonosságok, amiket érdemes lenne komolyan figyelembe venni a kormánynak. Izrael több mint hetven éve a létéért küzd. Három háborút vívott a térség államaival a hatalmas túlerővel szemben, amelyekben mindig az önvédelem volt a cél. (1948–49-ben Egyiptom, Szíria, Irak, Libanon és Transzjordánia indítottak támadást ellene. 1967-ben Izrael lépett fel a határai stabilizálása végett. 1973-ban Egyiptom, Szíria, Szaúd-Arábia, Jordánia, Irak, Líbia, Kuvait, Tunézia és Marokkó indított háborút a zsidó állammal szemben.) A folyamatos vereségek azt eredményezték, hogy az arab országok felhagytak a reguláris hadseregek bevetésével, és terrorszervezeteket kezdtek el finanszírozni. Az évek múlásával néhányan ezen államok közül az USA nyomására békét kötöttek Tel-Avivval (először Egyiptom, aztán Jordánia, majd az Ábrahám-egyezmények részeként az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Marokkó és Szudán). A terror legfontosabb támogatója a Hamász, a Hezbollah és a jemeni huszik fegyverben tartásával Irán maradt, ahol a vallási diktatúra egyik legfontosabb célja Izrael elpusztítása, illetve a harc a nyugati civilizáció ellen.

Áprilisban Donald Trump amerikai elnök hatvannapos határidőt adott Iránnak arra, hogy megállapodjanak a nukleáris energia kizárólag békés célú felhasználásáról. Miután a határidő lejárt és együttműködés nem született, ráadásul a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is elítélte Teheránt, mert nem működött velük együtt kellő átláthatósággal, ezért másnap Izrael elindította a támadásait.

Természetesen az egész közel-keleti tűzfészek kialakulásának megértéséhez le kell szögezni azt a fontos tényt is, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete döntésének értelmében nemcsak a zsidóknak van joguk önálló államra Palesztinában, hanem az ott élő araboknak is.

Abban, hogy ez az önálló állam még most is csak két, korlátozott szuverenitással rendelkező önkormányzat – Gáza és Ciszjordánia –, felelősség terheli Izraelt, a környező arab államokat és a palesztin vezetőket is egyaránt. (Például ma már köztudott, hogy a Gázába ömlő segélyekből nem kórházak, iskolák és bevásárlóközpontok épültek, hanem alagutak és rakétakilövő állomások.)

Ugyanez a helyzet Ukrajnával is. Az ukránok szintén a létükért küzdenek a rájuk támadó oroszokkal szemben. A Vlagyimir Putyin vezette atomhatalom kétoldalú szerződéseket és nemzetközi jogot felrúgva indított háborút a szuverenitásáért harcoló szomszédjával szemben. (Emlékezetes: Oroszország és Ukrajna éppen Budapesten kötöttek megállapodást a kommunizmus bukása után arról, hogy az ukránok átadják a területükön maradt atomfegyvereket, cserébe az oroszok „örökre” garantálják határaik sérthetetlenségét.)

A hatalmas túlerővel szemben most már több mint három éve ellenállnak. Az orosz agresszor két legfontosabb háborús célját egyelőre meghiúsították, hiszen egyrészt nemhogy három nap, de három év alatt sem tudta Moszkva elfoglalni Kijevet. Másrészt a NATO-t sem elrettenteni, sem távol tartani nem tudták Putyinék, hiszen a finn és svéd tagsággal jóval erősebbé vált a szervezet, mint amilyen az oroszok által kirobbantott háború előtt volt.

A hétvégi amerikai beavatkozás miatt meg kell említenem még egy szempontot is. Az ’50-es évektől kezdődően az Izraelt megtámadó országok, majd az arab és nemzetközi terrorizmus fő támogatója a Szovjetunió volt. (Szomorú fejezete ennek a történetnek a Magyarországot is érintő Carlos-ügy.) Vlagyimir Putyin uralkodása alatt Oroszország újra nagyhatalmi ambíciókat kezdett dédelgetni a korábban már megismert módszerekkel. Megint nagy energiákat fektetett a Közel-Kelet destabilizálásába, ezért kapcsolódott be a szíriai polgárháborúba. (Ennek a veszélyes kalandnak az ukrán háború vetett véget.) Irán nem jutott volna el az atombomba előállításának a küszöbére orosz segítség nélkül. Ahogy a másik kiszámíthatatlan diktatúra, Észak-Korea sem rendelkezne atomfegyverrel, ha nem kapott volna segítséget a Szovjetuniótól és Kínától.

A világ számos országa demokrácia, így az USA, az EU és Izrael is. Ezek az országok is követnek el hibákat, hoznak néha téves döntéseket, de minden lépésük felett ott létezik a népképviselet és a nyilvánosság kontrollja. A diktatúrákban, amilyen a kommunista Kína, Észak-Korea, a főpapok által vezetett Irán, vagy sok tekintetben Oroszország és az arab világ is, nem létezik ilyen. Ezekben az országokban a párt vagy az istenített vezetők döntéseit nem lehet megkérdőjelezni, nincs nyilvános vita és nincs szabad választás. Ezért kódolva van az ilyen rezsimekbe, hogy fatális hibát kövessenek el, illetve hogy egy idő után a népakarat elsöpörje őket. De addig is szembemennek a nemzetközi joggal és normákkal, általában mindig a szuverenitásukra hivatkozva.

Ha abban az utcában, ahol lakunk, él egy ember, aki másokat bérel fel arra, hogy éjjelente betörjenek a szomszédaihoz, tönkretegyék a kertjeiket, majd részben elfoglalja közvetlen szomszédja telkét arra hivatkozva, hogy az mindig is az övé volt, akkor erre nem lehet csupán annyit mondani: ne veszekedjetek. Valóban: fejezzék be az ellenségeskedést, de azt is világossá kell tenni, hogy elfogadhatatlan, ha valaki erőszakkal el akarja venni a másik tulajdonát.

Semmi ünnepelnivaló nincs egyetlen háborún sem, hiszen minden emberi élet megóvásra méltó. Tehát mindaz, amit itthon a fegyveres harc elutasításáról hallunk, ebből a szempontból teljesen igaz. De ehhez az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy minden embernek és minden nemzetnek joga van az önvédelemre, akár fegyverrel is.

Jogosan harcoltunk ’56-ban a létünkért, és ugyanilyen jogalappal teszi ezt Izrael is több mint hetven éve. És ugyanennyire elvitathatatlan az ukránok szabadságharcának a legitimitása is az orosz hódítókkal szemben. E hódító szándékkal kapcsolatban ne legyen illúziónk, mert éppen az elmúlt napokban jelentette ki Putyin elnök, hogy

az oroszok és az ukránok egy nép. Ebben az értelemben egész Ukrajna a mienk. […] Van egy régi szabály: ahová egy orosz katona beteszi a lábát, az már a miénk.

Nos, ezt a szabályt 1945 és 1991 között megtapasztalhattuk mi is.

Ha el akarunk ítélni minden háborút, akkor tegyünk így, bár nem lenne helyes. Ha elismerjük azt, hogy jogos és elismerésre méltó a fegyveres harc például az önvédelem esetében – ahogy tettük ezt mi, magyarok is 1956-ban –, akkor cselekedjünk e szerint. De nem jó, ha belpolitikai érdekeink és egyéb megfontolások alapján nem állítunk fel általános normákat, nem ragaszkodunk az elveinkhez. Az általános szabályoknak ugyanaz az értelme, mint a jogrendszernek: kiszámíthatóvá, az önkénytől és a visszaéléstől mentessé, tehát szabaddá teszi az életünket.

Ezért különösen fontos a nemzetközi jog, a nemzetközi szervezetek létezése, ezért olyan lényegesek az olyan szövetségek, mint az Európai Unió, illetve a NATO. E szervezetek sem tökéletesek, hiszen az ENSZ például sokat veszített a tekintélyéből azon visszaélések kapcsán, amelyek éppen amiatt derültek ki, mert a Hamász megtámadta Izraelt.

Sajnos nem erről az együttműködésről szól az a kampány sem, amit a magyar kormány egyre élesedő hangnemben folytat keleti szomszédunkkal szemben. Az ukrán elnök képével találkozunk mumusként az ország minden pontján, és folyamatosan azt halljuk, hogy milyen veszélyeket hozhat magával Kijev uniós tagsága, amit nekünk meg kell akadályoznunk (ezek a problémák persze 2022-ben ugyanúgy léteztek, mint napjainkban).

Úgy látszik, hogy már kevésbé emlékszik a hazai jobboldal arra, hogy mennyire sértőnek találták a szocialisták kampányát, amikor 23 millió román munkavállalóval riogatták a magyar polgárokat. Korábbi írásaimban már érveltem amellett, hogy véleményem szerint hibás a kormány jelenlegi álláspontja az ukrán EU-csatlakozás ügyében. Pár hónapja azt javasoltam, hogy az „Igen, de nem most” legyen Magyarország véleménye ebben az ügyben.

Az elmúlt héten Magyar Péter jelentette be, hogy nem támogatja Ukrajna gyorsított csatlakozását, és azt javasolja: később majd népszavazáson döntsünk erről a kérdésről. Ez a megnyilatkozás azért is érdekes, mert a Fidesz nemzeti konzultációjának mintájára megszervezett Tisza-konzultáción a válaszadók 58 százaléka az ukrán EU-csatlakozás mellett voksolt. A lépés taktikus, hiszen ezzel megint elkerül egy konfrontációt egy érdemi kérdésben a Fidesszel, de egyúttal egyre jobban rávilágít arra is, hogy döntően rövid távú, taktikai megfontolások állnak a jelenleg legnagyobb ellenzéki tömörülés megnyilatkozásai mögött. Ugyanezt a mozgást tapasztalhattuk az átláthatósági törvény és a gyülekezési szabadság korlátozása, vagyis a Pride ügyében szintén.

Egyre erőteljesebben merül fel tehát a kérdés, hogy vajon mit is képvisel, és kikkel a Tisza. A tisztázatlanságokra csak rátesz egy lapáttal az a napokban kirobbant botrány, ami Magyar Péter pártjának aktivistáival kapcsolatban látott napvilágot. Itt a kiszivárgott beszélgetésekben a saját önkénteseiket alkoholistának és szellemi fogyatékosnak nevezik, és arról is beszélnek, hogy orosz álprofilokat hoznak létre.

A kormány és az ellenzék részéről is taktikai lóugrásokat látunk az utóbbi időszakban. Mindez szerves része a politikának, de ugyanilyen fontos az is, hogy legyenek elveink, amelyeket meggyőződéssel képviselünk. Az is ugyanolyan fontos, hogy itthon és külföldön is legyünk képesek együttműködni másokkal, akár a kritikusainkkal is hazánk érdekében. Becsüljük meg azokat a demokratikus szövetségeket, amelyekhez tartozunk. Most erre lenne szüksége Magyarországnak.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Füst száll fel a Sharan olajraktár elleni izraeli támadást követően Teheránban 2025. június 16-án. Fotó: Majid Asgaripour / Reuters)