Európai Unió – a katolikus projekt

Húsvéthétfőn elhunyt Ferenc pápa, a római katolikus egyház feje. Halála nem érte a világot váratlanul, hiszen az utóbbi években egyre inkább láthatóvá vált a betegsége és a kor okozta testi hanyatlás, ráadásul az utolsó hetekben kórházban is lábadozott. Ezzel együtt szerte a világon őszinte megrendülést okozott a 88 éves egyházfő halálhíre, mert a Föld jelentős és tisztelettel övezett vallási és politikai vezetői közé tartozott. Szerepét a pápai trónuson meghatározta odakerülése. Elődje, XVI. Benedek – szembemenve az évezredes szokással – lemondott tisztségéről, mivel úgy ítélte meg, hogy az egyháznak más típusú vezetőre lenne szüksége. Olyasvalakire, aki újító szellemben tud szembenézni azokkal a gondokkal (a papi pedofília, a homoszexualitás megítélése, a Vatikánt érintő pénzügyi botrányok stb.), amelyekkel ő a maga konzervatívabb felfogásával nem képes megbirkózni.

Ferenc pápa – Jorge Mario Bergoglio argentin bíboros – beteljesítette ezt az elődje által támasztott elvárást és valóban friss levegőt, újító szellemet hozott a világ legnépesebb egyházába. (Bolygónkon 2,6 milliárd ember vallja magát a legtöbb hívőt számláló valláshoz, tehát a kereszténységhez tartozónak, ebből 1,4 milliárd római katolikus.)

Hidakat kell építeni, nem falakat – mondta a menekültválság kellős közepén, és ebben a szellemben igyekezett a vallások közt is kapcsolatot teremteni. Svédországban részt vett a reformáció elindításának 500. évfordulója kapcsán rendezett megemlékezésen, jó viszonyt alakított ki a konstantinápolyi pátriárkával, barátságba került a kairói Al-Azhar mecset nagyimámjával és találkozott a legnagyobb ázsiai mecset, a dzsakartai imámjával. A menekültkérdés megítélésében viszont nyilvánosan összekülönbözött például Matteo Salvinivel és J. D. Vance-szel is.

A menekültügy kezelése miatt kezdetben a Fidesz különösen, de a magyar kormány is hűvös kapcsolatokat tartott fenn vele. Jól mutatta ezt az az eset, amikor 2016-ban Bayer Zsolt „derék liberális, genderben hívő marhának”, illetve a pápai poszt betöltésére alkalmatlan „demens vénembernek” és „gazembernek” nevezte őt (néhány évvel később ezekért a szavakért nyilvánosan bocsánatot kért az ismert jobboldali publicista).

Amikor a pápa először találkozott a magyar hívőkkel 2019-ben Csíksomlyón, akkor Orbán Viktor miniszterelnök látványosan inkább a Bajnokok Ligája-döntőt választotta Madridban. Áttörést a kapcsolatokban a 2021-es magyarországi látogatás hozott, amikor a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjére érkezett Budapestre. Ekkor a közös platformot a Fidesz–KDNP-kormány családpolitikájában sikerült megtalálni. 2023 áprilisában pedig háromnapos látogatásra érkezett hazánkba, amely alkalommal már az orosz–ukrán háború befejezéséért való fellépés is az együttesen támogatott ügyek számát gyarapította a kabinet és a Vatikán között.

A pápa nem rendelkezik hadsereggel és multinacionális vállalatokkal, mégis befolyásolja a politikai gondolkodást. (Természetesen ebben az egyház világszerte kiépült szervezeti rendszere is szerepet játszik.)

Orbán Viktor szokásos rádióinterjújában bátor embernek nevezte őt, mert kiállt az orosz–ukrán háborúban a béke megteremtése mellett. Ez igaz, de nem szabad elfelejteni, hogy a katolikus egyház fejének hivatalból ez a dolga. Ezért aztán nem is beszélhetünk például közös álláspontról Magyarország és a Vatikán között a Hamász és Izrael között kirobbant konfliktus kapcsán, ahol a pápa ugyanúgy a béke mellett foglalt állást, mint az Ukrajnát sújtó orosz invázió esetében. (Beszédes, hogy a halálhíre után az izraeli külügyminisztérium törölte az automatikus részvétnyilvánítását, és erre utasította az összes követségét is.) A magyar kormány ebben az esetben viszont nem szorgalmazza az azonnali tűzszünetet, az Izraelnek történő fegyverszállítások és támogatások azonnali leállítását stb.

Szintén a szemléletbeli különbség határozza meg azt a viszonyt is, ahogy az Európai Unióról gondolkodunk. Néhány héttel ezelőtt egy vitaműsorban vettem részt a Magyar Katolikus Rádióban Orbán Balázzsal és Prőhle Gergellyel. A volt nagykövet és államtitkár mondta el a beszélgetésben, hogy az Európai Unió egy „katolikus projekt”, hiszen az alapítók – a francia Robert Schuman, a német Konrad Adenauer és az olasz Alcide De Gasperi – mind katolikusok voltak, mind kisebbségi létből érkeztek, és mind kötődtek valamilyen módon a német kultúrához. (Schuman franciaországi/luxemburgi németként, Adenauer a német földön kisebbségi katolikusként, De Gasperi pedig az Osztrák–Magyar Monarchiában született kisebbségi olaszként.) A római katolikus vallás univerzalitása átitatta a politikai felfogásukat is, amely így megteremtette azt a nagy, közös Európában történő gondolkodást, amely elvezetett az Európai Unió létrehozásához.

A közös egység létrehozása mellett – ahogy a műsorban is elhangzott – az unió felépítésének a folyamatában kezdettől fogva megjelent a szubszidiaritás elve is, amit államszerveződési elvként először XI. Pius pápa fogalmazott meg egyik enciklikájában. (Ez azt a felfogást jelenti, amely szerint azt a feladatot, amelyet alsóbb szinten meg tudunk oldani, nem szabad magasabb szintre emelni és arról az érintettek kihagyásával dönteni.) Ez az alapelv is a viták középpontjában áll az utóbbi évtizedben, hiszen a nemzeti szuverenitást erősíteni kívánó erők éppen erre hivatkoznak az egyre erősödő brüsszeli bürokráciával szemben. De ezzel együtt is, minden vita mellett, számtalan közös érték köti össze Európa polgárait és népeit.

Például az Európai Unió megteremtésén fáradozó kereszténydemokrata politikusokat is ez a közös alap érdekelte. Nem azért választották az egymással évszázadokon át háborúzó nemzetek békén és jóléten alapuló szervezeti együttműködését, mert nem volt jobb ajánlat – így fogalmazott legutóbb a miniszterelnök egy fórumon –, hanem azért, mert hittek abban, hogy egymáshoz tartozunk. Hittek abban, hogy az egyéni és a nemzeti különbözőségeink mellett számtalan azonos és egyetemes érték összekapcsol minket. Így vált aztán az unió közös alapjává a zsidó-keresztény értékvilág, a görög–római hagyomány és a felvilágosodás eszmevilága. Ennek a közösnek, a mindannyiunkban benne rejlő univerzálisnak a keresése hozta létre tehát az EU-t, és ez jellemzi a római katolikus egyház felfogását ma is. Érdemes lenne tehát ihletet meríteni ebből a forrásból a magyar kormánynak is.

A demokrácia természete persze ilyen, hiszen az lényegében folyamatos vitát jelent. Az a rendkívül mély felismerés teremtette meg, amely szerint az ember nem képes mindig a tökéletes döntést meghozni, gyakran hibázik, ezért a legjobb kontroll a kollektív bölcsesség, amely előbb vagy utóbb kiegyensúlyozza egy társadalom működését. Így hát a különböző pártok az igazság, a helyes döntés egy-egy oldalát tudják csak megmutatni, miközben fontos őket olykor-olykor rákényszeríteni arra, hogy működjenek együtt egymással. Emiatt tapasztalhatjuk azt, hogy mennyire körülményes és nehézkes a demokratikus döntéshozatal – bezzeg a diktatúrákban nincs az a sok felesleges vita, egyeztetés –, és minket, választókat is folyamatosan döntésekre és véleményformálásra késztetnek az állandó konfliktusok, nézeteltérések. De a demokratikus Európa természetéhez más is hozzá tartozik: ez pedig a közös kultúra létezése, az összekötő kapocs megtalálásának a képessége.

A magyar kormány álláspontjában Ukrajna jövőbeni uniós tagságával kapcsolatban megint nem az azonos megtalálásának az igénye jelenik meg, hanem a választóvonalak mélyítésének a szándéka. Természetesen értem a taktikai megfontolásokat. Egyrészt alkuhelyzetet akar kialakítani Orbán Viktor az EU-val, amikor is a zárolt pénzeink, a minket terhelő gigantikus bírság, a szavazati jogunk felfüggesztésével fenyegető eljárás mind-mind bekerül egy csomagba, amelynek felbontásáért és felszámolásáért cserébe mi zöld utat adhatunk az ukrán csatlakozási igénynek. Másrészt a folyamatosan erősödő Tisza Pártot egy számára veszélyes pozícióba lehet így beszorítani, ahol majd képviselheti az ukrán uniós tagság ügyét, ami vélhetően kisebbségi álláspont a magyar társadalomban. Márpedig az a párt, amelyik szemben a többségi véleménnyel egy kisebbségi ügy mellett teszi le a voksot, kevésbé esélyes a győzelemre (ezért is követett el hibát ebben a taktikai csatában a Tisza a támogatóik megkérdezésével Ukrajnát illetően, illetve Kollár Kinga a felszólalásával).

Tehát a taktikai szempontok érthetőek, de lehet-e hosszú távú értékeket, érdekeket és megfontolásokat alárendelni rövid távú taktikai kívánalmaknak? Azt gondolom, hogy nem, mert általában ebből baj szokott származni. Ahogy 2004-ben lehetett sejteni, hogy Medgyessy Péter száznapos programja komoly nehézséget jelent a magyar gazdaságnak, utódja, Gyurcsány Ferenc taktikai megfontolásból annak korrigálása helyett a választások megnyerésére koncentrált. Ez sikerült is, de az ár, amit fizetni kellett érte, óriásivá növekedett közben.

Egyrészt az újabb piac és a várható újjáépítés hatalmas üzleti lehetőségei miatt gazdaságilag, az oroszok és köztünk létező „ütköző” államként biztonságpolitikailag és a kárpátaljai magyarság jövője miatt nemzetpolitikailag. Ezért bölcsebb lett volna, ha az érdekeinket és az értékeinket figyelembe véve azt az álláspontot képviseli a Fidesz–KDNP-kormány, hogy támogatja az ukrán csatlakozási kívánságot, de feltételekkel.

Nagy baj, hogy ott tartunk az EU és Magyarország viszonyában, hogy a minket illető pénzekhez csak akkor lehet esélyünk hozzájutni, ha kényszerhelyzeteket teremtünk. Angela Merkel távozása óta folyamatosan olyan szituációban vagyunk, hogy 26:1 arányban maradunk alul fontos kérdésekben. A Fidesz–KDNP-pártszövetségnek erre hosszú ideje az a magyarázata, hogy majd érkezik a jobboldali áttörés, és megváltoznak a viszonyok a belga fővárosban. Egy évtizede várjuk ezt, és nem következett be, másrészt azok az országok, ahol a remélt szövetségesek nyertek és kormányon vannak – mint Hollandia, Olaszország, Svédország és Szlovákia –, rendre ellenünk szavaznak.

Így hát érdemes újra hangsúlyozni, hogy érdekeink és értékeink is az Európai Unióhoz kötnek minket. Nem jó, ha Brüsszelt valami idegen hatalomként, távoli és ellenséges közegként kezeljük. Az unió mi vagyunk, hiszen teljes jogú tagként veszünk részt a mindennapi működésében, és ez a történelmi és kulturális otthonunk. Nem lesz jobb ajánlatunk sem, úgyhogy meg kell tanulnunk végre az együttműködés kultúráját is, hogy szomszédainkhoz hasonlóan a lehető legjobban fel tudjuk használni azt a nagyarányú fejlődési lehetőséget, amit az egységes Európa kínál nekünk.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Richard Sharrocks /  Getty Images)