Olyan felvétel készült a pápáról, amilyen korábban egy egyházfőről sem

Az elmúlt napokban a sajtó a katolikus egyházfő, Ferenc pápa halálát követően az utódja megválasztására összehívott konklávé, majd az új pápa, XIV. Leó megválasztása miatt volt hangos, ilyen alkalommal azonban akarva-akaratlanul is újra előtérbe kerülnek a letűnt korok pápái is.

Közülük persze sokuk élete került jogosan a történelemkönyvek arany oldalaira, azt mégis csak kevesen tudják, hogy pont egy korábbi pápa volt az, aki a mozgókép hajnalán a történelem egyik legikonikusabbá vált kamerák előtti megjelenés főszereplője lett. 

Az olasz XIII. Leó ugyanis nem csak pápai működésével írta be magát a történelembe. Ő volt az első egyházfő – sőt az első ismert ember –, aki filmfelvételen szerepel, ráadásul egyben

A felvételek 1896 körül készültek róla a Vatikánban, csupán egy évvel a mozgókép hivatalos megszületése után. A legismertebb felvételen a pápa a trónusán ül, majd megáldja a kamerát (és rajta keresztül a világot is). Ez a mozdulatsor szimbolikus hidat képzett a múlt és a jövő között – egy pápa, aki még Napóleon uralkodása idején született, áldását adja az emberiség első filmművészeinek korszakára.

Az 1890-es évek elején William Kennedy Dickson volt az, aki megalkotta a világ egyik első mozgóképkameráját Thomas Edison megbízásából, a New York állambeli Menlo Parkban. Mivel szerette volna bemutatni ezt a varázslatos új technológiát, beutazta a világot, és videókat kezdett készíteni. Ezt a célját pedig jócskán sikerült túlszárnyalnia is: 1896-ban, mindössze néhány évvel azután, hogy feltalálta a szerkezetet, történelmet írt azzal, hogy rövidfilmet készített XIII. Leó pápáról a Vatikánban.

Ez a film legalább három okból is történelmi jelentőségű. Először is, ez az első mozgóképes felvétel, amelyet valaha egy pápáról készítettek. Előtte csak fotók (közvetlen elődjéről, akinek uralkodása alatt találták fel a fényképezést) és festmények voltak. Másodszor, XIII. Leó a felvétel készültekor 86 éves volt, mivel 1810-ben látta meg a napvilágot, így ő a legkorábban született ember, akit valaha filmre vettek (legalábbis a fennmaradt mozgóképek közül). Végül pedig a film megörökítette valószínűleg az első pápai áldást egy mozgóképes kamerára, így az alábbi videó valóban történelmi jelentőségű.

A pápa ráadásul nemcsak a valaha lefilmezett legidősebb ember, hanem ő volt az első egyházfő is, akinek hangját rögzítették. A szóban forgó (ide kattintva meg is hallgatható) felvétel 1903-ban született, amelyet Gianni Bettini viaszhengerre rögzített.

Na de ki volt XIII. Leó, és mivel alkotott még maradandót?

Arisztokratából lett reformer diplomata

A mai napig nagyra tartott pápa Vincenzo Gioacchino Pecci néven látta meg a napvilágot a Róma és Nápoly között fekvő Carpineto Romanóban, 1810. március 2-án. Apja Lodovico Pecci gróf, anyja az ugyancsak nemesi származású Anna Prosperi-Busi volt. Szüleinek összesen hét gyermekük született, Vincenzo volt a hatodik. Fiatalkorában, de később is bátyjához, a nála csaknem három évvel idősebb Giuseppéhez kötődött a legjobban, aki szintén papnak készült.

Mindketten a jezsuiták viterbói kollégiumában tanultak, és hamar kitűntek kiváló szellemi képességükkel. 1824-ben Rómába kerültek, és XII. Leó pápának köszönhetően a Gregoriana Pápai Egyetemen folytathatták tanulmányaikat. Végül testvére belépett a jezsuita rendbe, ő azonban a papi pályán maradt. Egyik egyetemi előadását meghallván, 1837. február 14-én XVI. Gergely pápa személyi prelátusává nevezte ki, még azelőtt, hogy december 31-én pappá szentelték volna. 1841 nyarától másfél éven át Perugia kormányzója volt, ahol azonnal reformok megvalósításába kezdett. Miután mezőgazdasági és hitelszövetkezeteket alapított, forradalmasította a helyi gazdaságot. Sikerei ellenére azonban hamarosan ismét továbbállt.

1843-tól diplomataként szolgált, Belgiumban nunciusként nagy sikereket ért el, ügyesen lavírozva a helyi liberális és katolikus erők között. Később Perugia püspökévé nevezték ki, és 32 éven át vezette a tartomány egyházmegyéjét – a hosszú szolgálat alatt mély lelkipásztori és adminisztratív tapasztalatokra tett szert –, amely tapasztalat igencsak jól jött a későbbi pápai hivatáshoz. Ez idő alatt IX. Piusz pápa 1853-ban bíborossá nevezte ki.

XIII. Leó 1878. február 20-án lépett Szent Péter trónjára, miután IX. Piusz pápa 31 éves helytartósága után elhunyt. A konklávé gyors és zökkenőmentes volt: a 68 éves Pecci bíborost, aki akkor már hosszú ideje fontos egyházi tisztségeket töltött be, elsősorban kompromisszumos jelöltként választották meg.

A modernizáció útjára helyezte az egyházat

XIII. Leó pápa 1878-as trónra lépésekor az egyház különös kettősségben találta magát: belső megújulás és külső elszigetelődés jellemezte helyzetét. Szellemi és lelki téren komoly fejlődés mutatkozott – új szerzetesrendek, missziók és lelkiségi mozgalmak indultak, a gregorián énekek is újjászülettek –, ugyanakkor a világi hatalmakkal való viszony sok helyen válságba került. Európa számos országában – például Franciaországban, Németországban, Olaszországban – az állam nyíltan egyházellenes politikát folytatott, a katolikusokat pedig politikailag és társadalmilag is háttérbe szorították.

Az ipari forradalom következményeként világszerte felerősödött a társadalmi szegénység és az osztályellentét, a munkásosztály helyzete különösen súlyossá vált. A kapitalizmus visszásságai és a munkások elnyomása a marxizmus és más szekuláris ideológiák térnyeréséhez vezettek. XIII. Leó felismerte, hogy az egyháznak választ kell adnia ezekre a kérdésekre is, ha nem akarja elveszíteni erkölcsi vezető szerepét. Ennek szellemében született meg 1891-ben a Rerum Novarum (Az új dolgok) kezdetű enciklika, amely először fogalmazta meg a keresztény társadalmi tanítást a munkáról, a munkaadók és munkavállalók viszonyáról, valamint az igazságos társadalmi rend alapelveiről.

Diplomatikus fellépésének köszönhetően több országban sikerült enyhítenie az egyházellenes törvényeket – különösen Németországban, ahol a IX. Piusz ideje alatt elmélyülő Kulturkampf során elszenvedett üldözések után visszaállította az egyház működésének alapvető feltételeit. Nemzetközi tekintélye gyorsan növekedett: számos államfő kereste a kapcsolatot vele, és külpolitikai szerepvállalása is egyre hangsúlyosabbá vált.

Belső egyházpolitikájában a vallásos élet megerősítésére, az oktatás támogatására és a katolikus teológiai gondolkodás megújítására törekedett. Szent Tamás tanítását újra a teológia középpontjába állította, megindította műveinek kritikai kiadását, és alapot teremtett a modern neotomizmusnak. Miközben sok területen sikeres volt, Olaszországgal és Franciaországgal való kapcsolatai nem hozták meg a várt eredményeket. Rómát továbbra is elfoglalt államként kezelte, a francia katolikusokat pedig hiába próbálta meggyőzni a köztársasági rendszer elfogadásáról – az egyházellenes támadások csak fokozódtak.

XIII. Leó pápasága ennek ellenére mérföldkő volt abban, hogy a katolikus egyház kilépett az elzárkózásból, és elkezdett párbeszédet folytatni a modern világgal – erkölcsi irányt mutatva egy új korszak társadalmi és politikai kérdéseiben is.

Összesen 248 püspökséget és 48 apostoli vikariátust, illetve prefektúrát állított fel. 1903. július 20-án, 93 évesen, 25 éves hosszú pápai uralkodás után tért örök nyugalomra, amivel eddig a negyedik leghosszabb ideig uralkodó pápa Péter, IX. Piusz és II. János Pál pápa után. Helyébe X. Piusz lépett.

(Borítókép: XIII. Leó pápa. Fotó: Bettmann / Getty Images)